A koncert

A neves rockzenekar tagjai már nagypapa korba léptek, de még mindig a zene volt a mindenük. Igencsak nosztalgikus hangulatban lehetettek, amikor meghirdették azt a nyári fellépést. Szinte szó szerint idézték a régi idők legendás szabadtéri koncertjeinek beharangozóját:

"Gyertek szombaton! Gyertek minél többen! Legyen ez egy igazán fergeteges buli, egy igazán emlékezetes balatoni éjszaka!"

A rocklegendák ezután kiegészítették a reklámszöveget néhány praktikus és számukra is időszerű gondolattal. "Ne hagyjátok otthon a következő generációt se, és hozzátok a barátokat is! Hallgathattok minket állva, ülve, fekve… Hozzatok kempingszéket, plédet, vagy ami jólesik!"

Népszerűségük okán azonnal hatalmas érdeklődést keltett a fellépés híre. Gondolhatnák, hogy azért, mert már nem koncerteztek rendszeresen az öreg rókák. De szó sincs arról, hogy a ritka alkalmak egyike tett volna csodát. Kezdettől fogva széles tömeget vonzottak, amióta csak összeálltak annak idején, s ez mintsem változott a hosszú évtizedek alatt. Bármikor megtöltöttek bármilyen helyet, csarnokot, koncerttermet. Minden számukat slágerként jegyezték, mindenki dúdolta őket mindenfelé. Az általuk képviselt világ egyedi, semmi mással össze nem téveszthető zene volt, ráadásul a kifinomult ötletesség még virtuóz hangszertudással is párosult.

Így talán nem meglepő, hogy előbb szépen, ütemesen kezdtek megugrani a jegyeladások, majd órák múltán már villámgyorsan fogytak a belépők. A pénztárak nyitása után egy-két órával már szinte minden jegy elkelt, de mivel a helyszín egy szabadtéri színpad volt, így a teltház kifejezést nem egészen helytálló megemlíteni. Azt viszont biztosra vehette bárki, hogy ahol a buli lesz, ott a füvet hiába vizsgálják majd a nyomolvasó indiánok. Abból bizony csak annyit állapíthatnak majd meg, hogy "itt előttünk sokan lehettek, mer' minden frankón le van taposva".

Elérkezett a Nagy Nap.

Az emberek összeszedték a szükséges kellékeket, hogy útnak induljanak. A padlásról apa leügyeskedte a kerti székeket, és csak egyszer esett le a létráról. Papa elugrott Miskához a lagziknál használt, összecsukható ülőbútorokért. A boltos néni kiporolta az utoljára a nászútjukon használt kempingszékeket. Több fiatal srác pénzért vállalta, hogy a helyszínre kicipeli mások cuccait.

Volt, aki már sokszor találkozott a zenekarral, az általuk nyújtott zenei élménnyel. Nagyon várták már, hogy ismét megnézhessék élőben a Nagy Bandát. Már hetekkel korábban azon fantáziáltak ezek a leglelkesebb rajongók, hogy melyik tag melyik kedvenc gitárján szaggatja szét a húrokat, a dobos hány perces szólót ad, s az énekes ledobja-e a tinilányoknak az izzadt, testszagú, gusztustalan pólóját, amiért a lányok egymást ölték, nem kis féltékenységet keltve a közönség férfitagjaiban. De még a nem leglelkesebbek is tudták, hogy ismét ámulatba fognak esni a szenzációs, misztikus hangzásvilágtól, megint egy életreszóló élménnyel gazdagabban térnek majd haza.

A koncert előtt egy-két órával megjelentek a hallgatóság első fecskéi, a kisebb-nagyobb társaságok, családok. Érkeztek barátok laza kötelékben, jöttek háziasszonyok, cégvezetők, diákok és kétkezi munkások egyaránt. Itt megszűntek a társadalmi különbségek. Hozták lelkesen a kempingszékeket, leültek, nem túl közel a hatalmas hangfalakhoz, de még mindenképpen a színpad szűk vonzáskörzetében ütöttek tábort. Másoknál előkerültek a plédek, amelyek leterítve némi magánszférát imitáltak, s rögtön csábítóan hívogatták a gazdáikat. Leheveredésre, kinyújtózásra invitáltak ezek a szép, kockás, puha takarók. Egy-egy ital iszogatására, beszélgetésre, viccmesélésre is bőven volt még idő. Jó hangulat uralkodott. A zenekar még a színfalak mögött készült. A soron következő, verhetetlen, színpompás attrakciót méltó módon várta a nagyérdemű.

Újabb csapatok érkeztek, újabb székek és takarók. Még bőséggel akadt hely, bár a színpadhoz közelebbi szakasz lassan telítődni látszott. De akárcsak a kempingben, ahol a sátorozáshoz célpontot kereső elszánt hátizsákosok, szülők, gyerekek, szerelmespárok igen leleményesen találják fel magukat, hát itt is kitettek magukért, és egy-egy jónak ígérkező, de más által el nem foglalt, szabad parcellát azonnal birtokba vettek. Plédet vetettek rá, széket pattintottak szét maguknak, s máris elégedett mosollyal dőltek le, vagy dőltek hátra, hogy elképzeléseiktől függően felvegyék azt a kényelmes testhelyzetet, ami éppen a legmegfelelőbbnek tűnt e remekbeszabott estén. A családfők elégedetten néztek szét, s önérzetesen húzták ki magukat a gyermekeik előtt, hogy "Lám, apa milyen jó helyet szerzett nektek!"

Megint csak társaságok érkeztek. Nem mindenki székkel, nem mindenki pokróccal, nem mindenki piknikkosárral vagy palack itallal. Voltak kamaszok, aki csak úgy, zsebre tett kézzel kullogtak a szülők után vagy akár saját jogon. Fiatal párok egymást átölelve andalogtak tova a plédek között, s megálltak a számukra tetszőleges helyen.

Aztán felgyorsultak az események. Már folytonosan új és új emberek léptek a szabad területre, van, aki leterített valamit, más csak áthaladt a mások által leterített valamik között. Lassan minden létező zöldterület székekkel, pokrócokkal, azokon heverő, ülő, vagy azok között álldogáló emberekkel telt meg.

Berendezkedni, elhelyezkedni akart mindenki, aki már ott volt. A csodás naplemente mellett még mindig igazán jól telt a várakozás.

De még nem érkezett meg mindenki, aki jegyet vásárolt.

A kényelmes, pihentető pózokban jelenlévő emberek bizony csak mintegy felét képezték annak a tömegnek, akik az aznapi koncertélményre kíváncsiak voltak, így bebiztosították maguknak a bejutás lehetőségét. Hiszen a jegyeladások teltházat, illetve teltfüvet eredményeztek, ahogy már említettük.

S akkor lassan, de biztosan jönni kezdett a másik fele is. A tömeg másik fele.

A nem kapkodók. A nem jóval előbb érkezők. A hétvégi munkából épp csak időre jövők. Az otthonról az utolsó pillanatban elindulók, s végül a szinte – vagy nemcsak szinte – kicsit elkésők. Ők is vettek jegyet, ugyanannyi pénzért, tallérért, fabatkáért, mint a többiek. Némelyiküknél volt pléd vagy szék is.

Ők is ugyanarra a zenekarra voltak kíváncsiak, ők is ugyanarra a fűre jöttek ráállni, ráülni, ráheveredni.

A ráheveredésnek, de még a ráülésnek sem sok esélye volt már, sőt semmi. De ezt tudjuk be annak, hogy aki később jön, az legfeljebb nem ül. Nem is baj, állva jobban lehet látni a színpadot, meg egyébként is vannak, akik nem szeretik, ha a fű összefogja a feneküket, főleg fehér nadrágban. Akik meg hoztak leterítendőt, vagy valami szétnyitandót, elhelyezendőt… hát, ők pedig szétnéztek, és látva, amit látni lehetett, nem próbálkoztak. Hiszen tele pohárba vizet ne öntsünk, ha nem muszáj.

De állni azért mindenképpen kell valahol, az már egyszer biztos.

Minimum állni mindenkinek kell.

És jöttek és odaálltak. Igen, oda. Oda, meg amoda is. Mindenhová.

Arccal a színpadnak, háttal másoknak.

Az első, pokrócon ücsörgő apuka, aki a plédjéről szó szerint felszólalt, cseppet sem meglepő szófordulattal így fogalmazott egy elé álló negyvenes, dekoratív hölgynek:

- Lenne kedves arrébb állni?

A nő flegma arckifejezéssel fordult hátra, majd vissza, s közben kissé gúnyos mosollyal fejezte ki döbbenetét. De szóban nem reagált.

- Hölgyem – mondta az apuka immáron kissé ingerülten -, miért áll elénk? Nem látunk magától!

- És én hova álljak? – kérdezett vissza a szőke, göndör nő.

- Mit tudom én… Ahová akar.

- Na, tudja mit?! Akkor én most éppen ide akarok állni.

- Miért is ide?

- Mert máshol is csak valaki elé tudnék állni – mutatott körbe a kinyújtott karjával, s tekintetével nemcsak ő követte lakkozott körmű ujjait, hanem a férfi is a plédről, aki közben fel is tápászkodott. A szája legörbült kissé. Mert valóban így volt. Teljes teltfű. Aztán egy ennél jóval hangosabb szóváltás terelte el a figyelmét a saját problémájáról.

- Ember, mit csinálsz? Rálépsz a takarómra? – mordult fel egy idősebb, kopaszodó, pocakos férfi, szétgombolt ingben, a nyugdíjas asszonya mellett heverészve.

- Csak keresztül akarok menni – felelt zavarodottan egy kis, köpcös, irodista külsejű alak.

- Pont ezen keresztül?

- Hát, ha pont ez van útban…

- Ekkora barmot! Megáll az eszem.

- Nincs, ami megálljon, tata!

- Otthon is rálépsz az ágyra cipővel?

- Ez nem ágy, meg amúgy se terpeszkedj szét! Akkor nem lépek rá.

Az idősebb szólni akart, de a kis köpcös megelőzte. Odaavetette tovahaladva: - Anyád!

Valahonnan, néhány tízméterről újabb szócsata vette kezdetét.

- Hé, Te! Rúgod itt fel a gyerekemet, a székével együtt?

- Mér' ültök ide annyi székkel, nyanya?

- Nyanya? Hülye vagy? Amúgy meg mit zavar az téged, hogy hova ülök? Közöd?

- Nem férünk el annyian, ha mindenki székkel jön. Eszetlen! Aludd ki magad!

S lassan, lassan, de annál inkább hallhatóbban és biztosabban, a környék nemcsak emberekkel, de indulatokkal is megtelt. Csurig.

Aki székben ült, védte volna a székét és kényelmét.

Aki a takarón hevert, védte volna a takaró által kijelölt saját demarkációs vonalait, de minduntalan betámadtak a sportcipők, topánkák, strandpapucsok és klumpák négyfelől.

Aki a lakásból tudott pokrócot hozni, az jobban féltette, mint aki a garázsból vagy a kutya alól húzta ki.

Aki kölcsönkérte erre az alkalomra, szinte pánikba esett. Azt sem tudta, mitévő legyen, hogy védje meg a szomszéd plédjét a fenyegetőn meginduló, veszélyesen koncertjegyet birtokló támadókkal szemben.

Aki nem akart ülni, az állni akart valahol.

Aki előbb jött, az elégtételt akart venni a később érkezőkön.

Aki később érkezett, az jogot formált az esélyegyenlőségre.

Mindenki kereste volna a kedvező feltételeket az elhelyezkedéshez.

A maradék szabad helyek is megteltek, de azokhoz már csak takarókon keresztül vezetett út. Már támadni kellett, ha valaki akart valamit. Koncertet és talpalatnyi füvet.

Az első apák, férjek, barátok és szomszéd bácsik, akik összeszedték a puha, kockás plüsstakaróikat, sprőd pokrócaikat, kempingszékeiket, megértették, hogy nincs elég hely. Mások csak féltették a tulajdonukat. Az alattuk elterülő fű oly hatalmasnak tűnt… de szinte mindenki figyelmét elvonta erről valami más. A tárgyak. Amiket óvni és félteni kell, vagy épp ellenséges akadályként kerülgetni. Aztán meg az érzelmek. Hiszen egyesek megfosztva érezték magukat a piknikhangulattól. Mások megfosztva érezték magukat a szabad helyválasztástól. Így a többség veszteségeket könyvelt el, s haragot, ellenszenvet táplált magában valaki más iránt.

Sorban a többiek is hasonlóan tettek, összeszedték a holmijukat, és állva várakoztak.

Cirka negyedóra múlva a füvön álldogáló embertömeg már legfeljebb a hóna alatt szorongatott tárgyakat, de sem nem ült, sem nem feküdt azokon. A viták itt-ott még tartottak, de a szavak úgy halványultak el a lassan beköszönő félhomályban, mint ahogyan a jól végzett tűzoltást követően a fel-felparázsló fa utolsó szikrái is szépen lecsendesednek.

Színpadra lépett a zenekar, s belecsaptak a húrokba.

Mindenki egyformán jól hallotta őket.

Jól hallotta a dekoratív hölgy, a kis köpcös irodista, az apuka, és az idős házaspár is.

Ahhoz egész bizonyosan elég hangosan szóltak a hangfalak, hogy percek múltán elnyomják a sértett vagy éppen haragos gondolatokat. Arra a két-három óra hosszára.

Aztán hétfőn, a munkahelyen, amikor a kollégáknak el kellett mesélni a bulit, elhangzott többször a "Micsoda emberek vannak!" mondat.

Azoktól, akik ülni akartak szombat este, meg azoktól is, akik állni.

Király Lantos

2023. év október havának tizenharmadik napja