Interjú az öreg Zongorával 

INTERJÚ AZ ÖREG ZONGORÁVAL

A riporter késve érkezett.

- Elnézést, csak hát a forgalom... - mentegetőzött, majd kopott táskáját válláról levéve, egy széket húzott a zongorához. A táskából diktafont vett elő, tollat és egy gyűröttszélű, kockás füzetet. Ahogy a füzetre nézett, hirtelen felvillant egy emlék, ahogy a matematika tanára hajdanában figyelmezteti: az négyzetrácsos, nem kockás...

- Nem tesz semmit - mondta a Zongora. - Én itt vagyok... hol is lehetnék máshol.

Egy kultúrház felső emeletén voltak, annak is a frissen felújítottnak cseppet sem nevezhető dísztermében. A helyiség egyszerre volt színház- és koncertterem, bálozó helyiség, klubszobája a Szőlősgazdák Baráti Körének, de éppenséggel ott tartották az esküvői szertartásokat is.

- Szép kis település - mondta a riporter -, mióta él itt?

- Van már vagy húsz éve - hümmögött az öreg Zongora -, de talán huszonöt is.

- És hogyan került ide? - kapcsolta be a diktafont a férfi. - Nem zavarja ugye, ha felveszem?

A zongora csendesen álldogált.

- Nem zavarja? - ismételte meg kissé hangosabban a riporter, és a nyomaték kedvéért fel is emelte a kis, piros diktafont.

A Zongora azonban nem válaszolt. Elmerengett azon a huszonöt éven, amióta itt él... aztán az azelőtti százon.

A fáradt arcú, fővároshoz szokott riportert untatni kezdte ez a langyos, tavaszi, minden szempontból túlzottan nyugodt délután. De önérzetes ember lévén nem akarta ilyen könnyen feladni az adásba kerülő, különlegesnek szánt beszélgetés lehetőségét, melynek kéjes mámora átjárta testét idefelé jövet az autópályán. Bedobta hát az egyik jól bevált, ezeréves trükköt:

- Nekem azt mondták, maga nagyon jó történetmesélő!

- Igen? - eszmélt fel az öreg Zongora.

- Hát hogyne. Mindenki beszéli.

- Na, ez igazán jól esik - mondta a Zongora.

A riporter már nyeregben érezte magát, ezért váratlanul érte a kérdés:

- Például ki?

A férfi meghökkent a Zongora észjárásán. - Hogy-hogy ki? - kérdezte a hangszertől.

- Hát, mondana egy-két példát? Hogy kitől hallott rólam.

A riporter alól most kihúzták a talajt. Egész pontosan, egy százhuszonöt éves, felújításra szoruló, lepattogzott festésű fekete zongora húzta ki, akinek (?) ráadásul még a C4 billentyűje is hiányzott.

- Még Budapesten is van híre, higgye csak el... - mentette a helyzetet a férfi.

- Ott éltem. Fiatalabb korom emlékei a fővárost idézik - mondta az öreg Zongora.

- És mit csinált Pesten? - szökött fel a szemöldöke a riporternek, aki végre valami izgalom esélyét vélte felfedezni kettejük disputájában.

- Elég könnyed életet éltem akkoriban. Éjszakai mulatók. És az italozás.

- Valóban? De hiszen Ön... ital? Valóban?

- Szerződéses bárzongora voltam. Lokálokban, füstös bárokban dolgoztam hosszú évekig. Mindig állt rajtam néhány korsó sör, meg pár konyakospohár. A pezsgő sem volt ritka. Azt különösen szerették szerteszét locsolni. Ünnepi alkalmat mindig lehet találni a pezsgőhöz. Vagy nősült valaki, vagy vált. Vagy örömében ivott, mert állást talált, vagy bánatában, azért, mert kirúgták. Vagy nyert egy fogadást, vagy elvesztette mindenét, a pohár pezsgőt leszámítva. Vagy meghívott mindenkit egy italra, vagy egy italt próbált kikönyörögni magának.

- Volt kedvenc száma?

- Persze! - nevetett fel az öreg Zongora. - A "Hajts fel még egy pohárral" és a "Nem megyek haza, ma aztán tényleg nem megyek haza" óriási sláger volt akkoriban. Ismeri?

- Sajnos nem.

- "Pesten van egy jó bankár"?

- Nem, ezt sem.

- "Hívjon fel, ha szeret még!"? Vagy a "Garszon, maga mit képzel magáról, csak mert a nők odavannak a hajától?" Ezeket csak ismeri?!

- Hát, őszintén...

- "Bíbor rúzsfolt az ingemen, megzaboláz a szerelem"? Hm?

Csend állt be. A riporternek egyik sem volt ismerős dal. A Zongora lelkesedése hervadni látszott, a férfi pedig téma után kutatott magában, de erőlködése nem járt túl sok sikerrel. Sablonosan folytatta:

- És hogyan lett vége ennek a... hogy úgy mondjam, pezsgő korszaknak?

- Kiöregedtem belőle. Meg egyébként is, én előtte hangversenyzongora voltam. Hatalmas koncerttermekben léptem fel. Igazi világsztárokat, szólistákat kísérhettem. Máskor versenydarabokat játszottak rajtam méltán elismert virtuózok. Csodálatos volt... Na, és ahhoz képest nagy visszalépés volt a lokálok műfaja. Bár a népszerűségem egyre csak nőtt, mégis úgy éreztem, zsákutcában járok.

- És azóta itt van?

- Nem, dehogy... Utána még magánházaknál is dolgoztam. Általában gyerekek tanultak rajtam. Ki több, ki kevesebb sikerrel.

- Mesélne erről?

- Sokat nem tudok, nem volt benne semmi különleges. Meg aztán, hétköznap általában egy csipketerítő, és egy csokor tulipán volt rajtam. Bútor lettem.

- És itt? Játszik időnként? - kérdezte bátorítóan a riporter.

- Sajnos nem.

- De hát az esküvők? A bálok?

Nem érkezett válasz.

- Semmi? Egyáltalán semmi? - szomorodott el a férfi.

Csend.

Az öreg Zongora kiszolgálta idejét. Kiszolgáltatottan várta végzetét.

A csend most nem feszélyezte a riportert, hanem méltósággal ölelte körül szemében az öreg Zongorát. Irigyelte tudását. Olyan professzionalizmust sugárzott, amilyen profinak ő riporterként talán soha nem érzi majd magát.

A csend fájdalomcsillapító hatását nem merte megtörni.

Csak maga elé bámult, majd kikapcsolta a diktafont. Aztán hosszú idő után mégis megszólalt.

- Kérdezhetek valamit? - nézett a Zongorára. - Esetleg... azt a dalt... nos, azt a dalt, hogy...

- Igen?! - kérdezte a zongora.

- Azt a dalt esetleg játszotta, hogy "Semmi sem véletlen?"

A Zongora nem felelt rögtön. Majd kisvártatva így szólt:

- Miért kérdi?

- A kedvenc dalom.

- Értem - mondta az öreg Zongora. - Sajnos nem ismerem. El tudja játszani?

- Nem. Nem tudok zongorázni.

- Ha gondolja, akkor... - kezdte mondandóját az öreg hangszer, de nem tudta befejezni.

Ekkor ugyanis berontott Magdika, a takarítónő, teljes menetfelszereléssel, kezében felmosószett, partvis, rongyok, vödör. Haja egy kockás kendővel volt hátra fogva.

- Boccccsánat, de nekem itt dógom van - mondta harsányan, és hatalmas csapdosással nekikezdett napi rutinjának a díszterem szalagparkettáját illetően. - Ne nézzen így rám, mingyá jönnek a hímzősök, ki kell takaríccsak.

A férfi és a zongora nézett egymásra.

- Azt hiszem... - próbálta túlkiabálni a zajt a riporter -, ha Ön is úgy látja... - mutatott a Zongora felé -, most talán... talán megyek is.

Modorosan udvariaskodva, holmiját hanyagul összekapva távozott. Nem mert többé a Zongorára nézni, aki ott maradt a sarokban, miközben ő távozott a fővárosba.

Egy év múlva a férfi egy pesti szórakoztató központban sétálgatott. Volt még egy kis ideje, délután háromra volt megbeszélt interjúja. Addig meg is ebédelt az egyik étteremben, végignézte néhány üzlet kínálatát, és a műszaki áruház óriásképernyős okostévéiben is gyönyörködött egy keveset.

Három előtt tíz perccel ment a megbeszélt helyszínre, ami a komplexum földszintje volt, pontosabban a vendéglátóhelyek közötti belső sétány, ahol padok, szökőkutak, szobrok társaságában még egy hófehér zongora is állt.

A férfi meglátta a riportalanyt a tömeg mögött, egy kávézóban, és intett felé. Amaz visszaintett, hogy menjen csak oda a riporter, mutatta, hogy van az asztalánál egy szabad hely. Éppen kávézott.

A riporter igyekezett átvágni a tömegen, de valahogy mindig útját állta valaki. Hol egy gyerek toppant elé, hogy egy babakocsin esett át majdnem. Aztán egy nyugdíjas nő pont elé tette le méretes szatyrát. Egy fiatalember megállt közvetlenül előtte telefonálni.

Addig-addig topogott azon a kis területen, igyekezve kiszabadulni, hogy amikor újra a kávézó felé nézett, már nem volt ott az interjúalanya.

A riporter kétségbeesetten forgatta a fejét körbe, keresve a másik férfit. Sehol senki. Egyszerűen eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Visszanézett az asztalra, amelynél az imént még ott ült, de ott már más vendégek ültek. Harsányan nevetgélve ettek-ittak, mintha nem is egy pár perc telt volna el...

A riporter hirtelen erős fáradságot érzett.

Jobbhíján leült az első adandó székre, hogy lábai ki ne menjenek alóla.

Amikor egy-két perccel később feleszmélt, megállapította, hogy a zongoraszéken ül.

A zongorához fordult, amelyen állt egy kis felirat: "Csak professzionális használatra!"

Mivel nem tanult zongorázni, nem nyúlt a hangszerhez.

Pedig csábító volt... fényes lakkja szinte elvakította, fehér teste olyan volt, mintha márványból faragták volna. Kifogástalan billentyűzete hívogatóan szólította meg.

- A bácsi játszani fog? - kérdezte harsányan egy aprócska gyermek az anyukájától.

- Gondolom, igen - felelt a nő, és kérdőn nézett a riporterre. De nemcsak ő. Kisebb tömeg gyűlt össze, hiszen egy "professzionális felhasználó" gyanúja merült fel bennük.

- Én... én csak... - dünnyögte a riporter.

- Riporter Úr!

A férfi oldalra vetett egy pillantást. De nem tudta beazonosítani, ki szólt.

- Riporter Úr!

Olyan közelről jöttek a szavak.

- Én vagyok az!

- De hát ki az? - kérdezte félhangosan a riporter, majd lassan, nagyon lassan ébredt rá, miről is van szó... 

A zongora szólt.

- Maga? Maga az?

- Most csodálkozik, igaz?

- Mi tagadás... Olyan más!

- Igen. Felújítottak. Kijavítottak. Felhangoltak. Mi több, felvidítottak!

- És itt... de hát hogyan került ide?

- Hosszú történet. Akar játszani?

A riportert egyik meglepetés a másik után érte.

- Játszani? Nem tudok, sajnos.

- Segítek.

- Nem, köszönöm. Egyáltalán nem tudok.

- Tegye a kezét a billentyűkre!

A riporter ledermedt.

- Tegye csak a kezét a billentyűimre! Úgy. És most engedje el magát. Lazítson!!! Na, engedje csak el magát. Kezdhetjük?

- Azt hiszem.

A tömeg egy középkorú férfit nézett, aki lassan, kicsit zavartan kezd zongorázni. Aztán egyre oldottabb lett. Kezdte élvezni a zenét, és játék közben aztán szépen, lassan meg is szűnt körülötte a külvilág.

Egy idős házaspár táncolni kezdett, s a férfi dalra is fakadt. Egy dalra, amelyet furamód egy riporter játszott egy, akkor már százhuszonhat éves, fehér zongorán, s a dal hidat ékelt közé és a zongora közé, átívelve teret, időt és dimenziókat:

- "Semmi sem véletlen, belátom már, semmi sem véletlen!"

Király Lantos, 2022.05.30.